Mit is? üzennék először nektek, Fiúk!

Tegnap a reptérről jöttem haza, s pofán csapott az ÜZENJÜK BRÜSSZELNEK. Iszonyú indulat tört fel belőlem. Ki? Kinek a nevében? Kinek a pénzén? Mit? 
Na, most már elég! Mindig kussban vagyunk, tesszük a dolgunkat, megyünk a gyerekért. A reptérre. Egyre több gép száll le Londonból. Olyan, mintha két magyar várost kötne össze a villamos, amin egyre többen ülnek.
Ő már a második gyerek a családból, aki Londonban él. Nem akar széklábat tervezni és már két formatervezési díjjal bizonyított Németországban. Itthon nincs ipar, egy ambiciózus formatervező mit tehetne? Szerencséje van. Kinyílt a világ. Arról álmodik, hogy hasznos dolgot fog csinálni, ami javít az emberek életén, ami közelebb viszi az afrikait az európaihoz. Diplomamunkája egy jól bírja a gyűrődést tablet volt, hogy az istenháta mögötti iskolákhoz is eljuthasson a tudás.
A másik gyerek az angliai diploma után itthon próbálkozott, aztán visszament. Nehéz volt, kemény küzdelem, de már nem kell aggódni, halad szépen. Aztán jön a harmadik. Bölcsész. Mi lesz vele? Ő is gondolkodik.
A város az esti fényben gyönyörű! Jó itthon. Itthon vannak a barátok, a gyökerek, az emlékek. 
Beszélgetünk. A fiúkat érdekli a politika. Beszélünk a szavazásról, hogy miért csak az erdélyi magyaroknak lehet levélben szavazni. Aztán jön a vízió. Orbán Viktor lezárja a határokat, mindenki, aki itthon ragadt, a sok londoni, bécsi, barcelonai, berlini itt marad... és két perc alatt kitör a forradalom. Velük már, demokrata európaiakkal, nem lehet ugyanígy folytatni!